Kellemes vacsorával egybekötött kabaré est a Bellevilloise-ban. Az asztalok közepén oliva cserjék; mediterrán hangulat és izgatott készülődés lengi be az éttermet. Szépen-lassan megtelik az egész csehó. Helyi felszolgálók és a kabaré tüzes táncoslánykái keresztezik egymást egyre bőszebben az asztalok között. S az első elfogyasztott üveg jóféle vörös bor után, lám megjelennek az Utolsó esély kabaréjának házigazdái a porondon.
Chilében, egészen pontosan az Atacama sivatagban járunk, ahol a Halley üstökös elhaladása alkalmából tiszteletét teszi a Kabaréban a köztársaság elnöke. Mindenki pattanásig feszült, s a szebbik arcát szeretné mutatni ezen a különleges estén. Bár ahogy a név is sugallja, az utolsó esély kabaréjának lakói korántsem tökéletességre fejlesztett számaikról ismertek. Itt-ott egy hangot elüt a zongorista, az elázott ezredes rendszeres időközönként beleordít a műsorba, egy gomb lepattan a csillámló jelmezről, a bűvésztrükk sehogy sem akar sikerülni; a buzgó igyekvésben valahogy minden egy fokkal eltolódik. A szereplők és számok keserédes-börleszk színezetet nyernek. Valójában mintha egy Vonnegut regény megelevenedett karakterei rendeződnének zenés estébe és járnák az utolsó esély kabaréját előttünk. Teszik mindezt az erőskezű, ám szintén fura figura színpadmester, a bestiális eleganciájú José Aceitun vezénylete mellett. A kabaré rendszeresen fogadja közel- s távolról érkező kedves vendégeit, az előre megírt történet így folyamatosan, előadásról, előadásra formálódik, újul. Az egyik csúcs ezen az estén egy meghívott, Denis Lavant, megindító harmonika virtuóza volt. Egyszerű és magával ragadó, egy életre kelt zenedoboz, ami néhány percre messzire elrepít a párizsi napi verklitől és megforgatja a nézők szívecskéjét. Szintén remek pillanat volt, mikor a szigorú, ám melodramatikus alkatú háziasszony Môme Bijou a táncos lányok gyűrűjében dalra fakadt. Érzéki, mégis kimért, néha pedig vicces lágy, ugyanakkor olykor ügyetlen, groteszk mozdulatai miatt.. Szalonspicc és ledéren öltözött hölgyek kavarognak az éterben. Az utolsó esély kabaréja az Ecole du Jeu diákjainak és az ő amatőr partnereinek szép vállalkozása, egyáltalán nem amatőr végeredménnyel. A vacsi és a bor finom volt. S a HÉV-en még mindig a keserédes kabaré utolsó refrénje cseng fülemben: van, aki nyitott szemmel álmodik, s van, ki csukott szemmel él…( Il y a ceux qui rêvent les yeux ouverts /Et ceux qui vivent les yeux fermés)
Soirée cabaret plaisante avec dîner sympa à la Bellevilloise. Au milieu des tables des arbustes d’olivier; ambiance méditerranéenne et préparation exaltée brandillent dans le restaurant. Au fur et à mesure le bouge entier se garnie. Des serveurs locaux et les fillettes fougeuses du cabaret se croisent avec de plus en plus de frénésie parmi des tables. A l’issue de la première bouteille de vin rouge de choix consommée les voilà les maîtres du Kabaret de la dernière chance qui entrent en lice.
On est au Chili, plus exactement dans le désert Atacama, où à l’apropos du passage de la comète Halley le président de la République apporte ses hommages au Kabaret. Tout le monde est dans une ambiance hypertendue et aimerait présenter le plus joli côté de son visage à l’occasion de cette soirée spéciale. Bien que le nom suggère également, les habitants du Kabaret de la dernière chance ne sont pas réputés par leurs numéros perfectionnés et de loin. Par-ci par-là la pianiste frappe un faux son, le colonel soûl interromp systématiquement en geuelant dans le spectacle, un bouton qui se détache du costume brillant, et un numéro de prestidigigtaion n’arrive nullement à se réaliser; dans le zèle laborieux à la fin tout se décale d’un degrée. Les performeurs et les numéros atteignent un ton burlesque-doux-amer. Au fond c’est comme si les personnages d’un roman de Vonnegut se seraient animés pour ensuite s’organiser en soirée musicale et danser le Kabaret de la dernière chance devant nos yeux. Ils le font sous la direction du conférencier José Aceitun à poigne ayant une élégence bestiale. Le Kabaret acceuille régulièrement ses invités venant de loin ou de proche, l’histoire écrite d’avance se forme, se renouvelle ainsi continuellement de soirée en soirée. L’un des sommets ce soir était le virtuose d’accordéon émouvant d’un invité, Denis Lavant. Simple cependant entraînant, une boîte à musique réanimée qui lance à volée loin du métro-boulot-dodo parisien et fait tourner les ptits coeurs des pectateurs. Un moment splendide également quand la maîtresse Môme Bijou sévere toutefois de charactère mélodramatique entonne un chant au milieu du cercle des danseuses. Sensuelle en même temps compassée des fois marrante à cause de ses mouvements doux pourtant maladroites et grotesques de temps en temps.
Pointe de vin et des demoiselles habillées de façon dissolue tournoient dans l’éther. Le Kabaret de la dernière chance est une belle création des élèves de l’Ecole du Jeu et leurs partenaires amateurs, avec un résultat ne pas amateur du tout. Le dîner et le vin était bien. Et même dans le RER il y a le dernier refrain du cabaret doux-amer qui résonne dans mes oreilles: Il y a ceux qui rêvent les yeux ouverts /Et ceux qui vivent les yeux fermés…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése