Volt szerencsém részt venni a beszélgetésen a két András (Vinnai, Visky) ’Tíz parancsolat’ szövegének kapcsán. Ezek a szövegek a Budapesti Nemzeti Színház megrendelésére születtek, és nevéből adódóan egy-egy parancsolat dráma adaptációjáról szólnak. Vinnainak jutott a Ne ölj!, Viskynek pedig a Ne lopj! Így született meg a többi hat dráma mellett a Valaminek a második része illetve a Pornó.
E drámák megalkotásáról illetve az alkotásról, mint olyanról folyt a beszélgetés a mai Magyarországon, a feszes, neoklasszikus szalonban, az okosan figyelő Phédra és Celemine vigyázó tekintete mellett.
Hamar felvetődött a kérdés, hogy ők, alkotóként mennyire vállalnak felelősséget az ország jelenlegi helyzetében.
Bár mindketten elutasítják a komolyabb politikai elkötelezettséget, Vinnai Virágos Magyarország című előkészületben álló operettje kötelező darabnak ígérkezik a Katonában. S naivitása illetve az operett tipikus, tradicionális elemei mellett, két csárdáskirálynő között igyekeznek szép prózában elmesélni (Kovács Dániel rendezővel), hogy mi minden nem tud működni, s hogyan működhetne egy idealizált, kikent-kifent operettben. Hozzáteszi, természetesen teszik mindezt két hatalmas idézőjellel a színpad két oldalán; s óva int - még ha egyöntetűen jóvá is hagyják, hogy az ország jelenlegi közélete parodikus elemek kincsesbányája -: „Nem akartunk paródiát csinálni. Sem a műfajból, sem az ideológiából.”
Mindkét szerző ír a budapesti zsidó színháznak, a Gólemnek, emellett Visky Megöltem az anyámat című drámáját több helyütt játszák az USA-ban. Visky sem tartja magát egy kifejezetten politikus alkatnak, de nagyon fontosnak tartja, hogy számára a színház alapvető kérdés feltevése a jelen, az aktualitás körül forogjon. Ő ezt elsősorban az identitás kérdéseinek és problémáinak megvilágítása által keresi. A megöltem az anyámat pl. egy a 80’-as években egy román árvaházban felnőtt lány történetét meséli el, aki nem ismervén a szüleit, a családi gyökereit, nem is rendelkezik saját, személyes történetekkel. Felnőttként egy másik árvaházban ismerkedik meg egy fiatal lánnyal, akibe beleszeret, s akiről majd később kiderül, hogy valójában a testvére.
Arra az összeférhetetlenségre igyekszik reflektálni miszerint mi, többség, a saját normáink szerint teremtünk gyerek gyárakat, öregek gyárát, őrültek gyárát, s az arcátlanság intézményei mögül tesszük tönkre a többi embert.
A közönségre kitérve Vinnai megemlítette, hogy a magyar közönség nagyon udvarias, és akárhogy is tetszik, még mindig divat a vastaps, akármilyen az előadás. Vidáman emlékszik vissza egy esetre, mikor még a Krétakörrel játszották a Wojczeket Párizsban, ami egy nagyon durva, akár megosztó darab lehet, s az előadás végén, a taps alatt egy idősebb hölgy elégedetlenségének hangot adva rendületlenül és megfeszülten bemutatott a meghajoló társulatnak. Hasonló véleménynyilvánítást nehezen lehetne elképzelni Magyarországon.
Visky saját esetében nehézkes közönségviszonyról beszél, leszögezi, hogy első lépésként, a közönségének el kell fogadnia, hogy amit ő tud nyújtani, az nem egy könnyed színházcsinálás. Ellenben nem is sérti, ha előadásait nem bírják, s kimennek. Több határon-, tengerentúli levelezésben éli meg saját szerző-néző viszonyát.
Visky műveiben nem lineáris történeteket akar bemutatni, hanem az identitás különböző megéléseinek darabkáit érzékeltetni „Nem hiszem, hogy az ember egy lineáris lény. Soha nem találkoztam lineáris emberrel.” Saját megvallása szerint közönségre sincs igazából szükség a színházi alkotáshoz, csak a másik emberre. Hozzáteszi- „A színház, amit én csinálok, az érdekes, de teljesen reménytelen” – nevet.
Egyetértenek a meghívottak abban, hogy van baj, s a szélső jobb kódjai egyre legitimebben nyernek teret a hazai színjátszás életében. Nevezetesen említik a szélső jobboldal által „megkapott” Új Színházat. Ám Vinnai humorral legyint „ez csak egy új műfaj; az amatőr, fasiszta színház.”
_
Cette semaine le Théâtre de l’Odéon a acceuillie ses invités: András Vinnai, András Visky et László Krasznahorkai.
J’ai eu de la chance d’avoir pu participer à la rencontre à propos des textes de ’Dix Commendements’ de deux András (Vinnai, Visky). Ces textes ont été créés au concours proposé par le Théâtre National de Budapest et comme le nom le projette chaque drame s’agit de l’adaptation d’un commendement. Vinnai a eu Tu ne tueras point et Visky Tu ne voleras pas pour sujet. C’est ainsi qu’ils sont nés à côté des six autres pièces Deuxième partie d’on sait quoi et Porno.
On a discuté plus précisément de la création de ces drames et aussi plus globalement du processus de la création en général en Hongrie dans le salon néoclassique, raide; sous les regards guetteurs de Phèdre et Celemine.
La question s’est vite posée qu’en tant qu’auteur contemporain à quel point prennent-ils la responsabilité dans la situation actuelle du pays.
Bien que tous les deux refusent un engagement politique plus sérieux, Hongrie Enchantée, operette de Vinnai qui est en cours de préparation, s’annonce à être un spectacle obligatoire à Katona. Même en dépit de sa naïvité et à côté des éléments typiques et traditionnelles de l’operette; entre deux solos cabarèsques ils essayent de raconter en pur prose (avec Daniel Kovacs, metteur en scène) que tant de choses ne peuvent pas marcher, et comment elles pourrainet dans une operette idéalisée, sur son trente et un. Il ajoute qu’ils le font bien entendu avec deux énormes points de guillemet sur les deux côtés de la scène, et il dépose une réclamation – même s’ils sont tout à fait d’accord que la vie publique actuelle du pays est une mine d’or remplie par des éléments parodiques - : „Nous n’en avons pas voulu faire une parodie. Ni du genre, ni de l’idéologie.”
Tous les deux auteurs rédigent pour le théâtre juif de Budapest – Golem; en outre la pièce de Visky J’ai tué ma mère se joue aux nombreux endroits patrout aux États-Unis. Visky non plus ne se considère pas comme une figure explicitement politique, cependant il trouve très important que pour lui le questionnement de base de son théâtre se passe autour du présent et de l’actualité. Lui, il cherche au premier rang à travers de l’éclaircissement des questions et problématiques de l’identité. J’ai tué ma mère par exemple raconte l’histoire d’une fille qui a grandi dans une orphelinat roumaine pendant les années ’80, qui ne connaissant pas ses parents, n’ayant pas de racines familiales, ne possède non plus de propres histoires personnelles. Déjà adulte quand elle recnontre et tombe amoureuse avec une jeune fille dans une autre orphelinat, dont on découvre plus tard qu’elle est en vrai sa propre soeur.
Il essaye de refletter à l’incompabilité qui dit que nous, la majorité, nous produisons des industries à bébé, des industries aux vieux, des industries aux fous selon nos propres normes, et on ruine les autres gens du derrière de ces institutions sans visage.
Parlant du public, Vinnai mentionne que le public hongrois est très sage et on peut aimer ou pas, mais l’applaudissement jusqu’après la tombée du rideau de fer est toujours à la mode parlons de n’importe quel spectacle. Il se souvient gaiment à l’aventure de l’époque où ils jouaient Woyzeck à Paris avec la troupe Krétakör (sous la direction de Schilling), qui est un spectacle très dur, même diviseur; et à la fin de la représentation une dame plus âgée exprimant son mécontentement a inébranlablement et se mettant en quatre a montré son doigt du milieu envers la troupe lors leur salut. Une manifestation de son opinon vraisemblable est difficile à imaginer en Hongrie.
Visky dans son propre cas parle d’un rapport difficile avec le public, il affirme qu’en tant que premier pas son public doit accepter sa proposition selon laquelle le théâtre qu’il créé n’est pas léger. En revanche il ne se sent pas vexé non plus si on ne peut pas supporter ses pièces et le spectateur éventuellement sort. Il vit son propre rapport auteur-spectateur à travers des correspondances au-delà des frontières et d’outre-mer.
Visky ne souhaite pas de représenter des histoires linéaires dans ses créations, mais veut faire ressentir les options de vivre les différentes petites mosaïques de l’identité. „Je ne crois pas que l’homme soit un être humain linéaire. Je n’ai j’amais rencontré un homme linéaire.” Selon son propre crédo il dit qu’en fait on n’a même pas forcément besoin du public pour faire du théâtre, on a simplement besoin des autres. Il ajoute: „Le théâtre que je fais, il est intéressant, mais absolument sans espoir” – il rit.
Tous les deux des invités sont d’accord qu’il y a un problème et que les codes de l’extrême droite gagnent libre cours de façon de plus en plus légitime dans la vie théâtrale hongroise. Pour exemple ils mentionnent le cas du Théâtre Új „accaparé” par l’extrême droite. Néenmoins Vinnai a un geste de dédain et ajoute avec humour „il n’est qu’un nouveau genre sur la palette; le théâtre amateur fachiste.”
