Onze Bouge

Sötét legyezőkkel, esernyőkkel és "pacsirtának" elnevezett hosszú, fából faragott csövekkel érkeznek. Talpig feketében, tekintélyt parancsolóan vonulnak, akár egy politikai küldöttség a Star Wars-ból. Majd elvegyülnek a tömegben. Nem lehet őket felkérni, ők választanak. Kiszemelnek. Majd felajánlják esernyőjüket; s ha elfogadja a morcos/ meglepett/ mit sem sejtő járókelő; füléhez közelítenek a Suttogók, a "pacsirtával", hogy   felajánlják költői szolgálataikat, s finom verssorokat, titkos bölcsességeket súgjanak az utca emberének meggyötört fülébe.

Ils arrivent avec leurs éventails et parapluies foncés et les longues cannes charpentées en bois intitulées „les rossignols”. Emballés tout en noir, ils défilent en imposant le respect, tout comme une délégation politique de la Geurre des Etoiles. Ensuite ils se mèlent dans la foule. On ne peut pas leur inviter, c’est eux qui choisissent. Ils jettent leurs dévolus sur nous. Puis ils proposent leurs parapluies; et si le passant maussade/ étonné/ sans méfiance l’accepte; les Souffleurs s’approchent de son oreille avec le „rossignol” pour offrir leurs services poétiques en murmurant des vers fins, des sagesses sercètes dans l’oreille abîmée de l’homme de la rue.

 http://www.les-souffleurs.fr/

Millió dolláros link. Judith és Pierre Karinthy, Moshé Zuckerman, Françoise Gal munkája.
Lien de million dollars. Le travail de Judith et Pierre Karinthy, de Moshé Zuckerman, de Françoise Gal.

http://www.frigyes-karinthy.fr.nf/

"Nagyon sok művész van már. Én inkább így zenélek."
"Il y a déjà beaucoup trop d’artistes. Moi, je fais plutôt genre de la musique."

Dr. Michael Newton

„All I can tell you is that I was a sceptic at first about the whole process, about past life regression and working in the life between lives. And what convinced me that it was real and that what my patients were telling me everything had actually happened to them in the past, it was the circonstancy in their reports It tdidn’t matter whether someone came to me who is deeply religious or an atheist or any phylosophical prostrasion in between. Once I had them in deep hypnosis they all told me the same thing about the spirit world and about their life between lives.”

János Vitéz

Ma van április 11-e, azaz a költészet napja, József Attila születésnapja. (106 éve már)
Íme, álljanak itt a János Vitéz befejező sorai. Szép. S nagy tervek tárgya ez a vers.

On est le 11 avril, c'est-à-dire le jour de la poésie, l'anniversaire de Attila József (il y a 106 ans déjà).
Les voilà donc les dernières lignes de János Vitéz (Jean  le Preux). Beau. En outre, il est sujet de grands projets, ce poème.

"Tündérországnak egy tó állott közepén,
János vitéz búsan annak partjára mén,
S a rózsát, mely sírján termett kedvesének,
Levette kebléről, s ekkép szólítá meg:
"Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek!
Mutasd meg az utat, én is majd követlek."
S beveté a rózsát a tónak habjába;
Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána...
De csodák csodája! mit látott, mit látott!
Látta Iluskává válni a virágot.
Eszeveszettséggel rohant a habokba,
S a föltámadt leányt kiszabadította.
Hát az élet vize volt ez a tó itten,
Mindent föltámasztó, ahova csak cseppen.
Iluska porából nőtt ki az a rózsa,
Igy halottaiból őt föltámasztotta.
Mindent el tudnék én beszélni ékesen,
Csak János vitéznek akkori kedvét nem,
Mikor Iluskáját a vizből kihozta,
S rég szomjas ajakán égett első csókja.
Be szép volt Iluska! a tündérleányok
Gyönyörködő szemmel mind rábámulának;
Őt királynéjoknak meg is választották,
A tündérfiak meg Jánost királyokká.
A tündérnemzetség gyönyörű körében
S kedves Iluskája szerető ölében
Mai napig János vitéz őkegyelme
Szép Tündérországnak boldog fejedelme."
(Pest, 1844, november-december)


Petőfi Sándor

"Nem hiszem, hogy az ember egy lineáris lény." - " Je ne crois pas que l'homme soit un être humain linéaire."

Vendégek voltak e héten Vinnai András, Visky András, s Krasznahorkai László az Odéon-ban.

Volt szerencsém részt venni a beszélgetésen a két András (Vinnai, Visky) ’Tíz parancsolat’ szövegének kapcsán. Ezek a szövegek a Budapesti Nemzeti Színház megrendelésére születtek, és nevéből adódóan egy-egy parancsolat dráma adaptációjáról szólnak. Vinnainak jutott a Ne ölj!, Viskynek pedig a Ne lopj! Így született meg a többi hat dráma mellett a Valaminek a második része illetve a Pornó.

E drámák megalkotásáról illetve az alkotásról, mint olyanról folyt a beszélgetés a mai Magyarországon, a feszes, neoklasszikus szalonban, az okosan figyelő Phédra és Celemine vigyázó tekintete mellett.

Hamar felvetődött a kérdés, hogy ők, alkotóként mennyire vállalnak felelősséget az ország jelenlegi helyzetében.

Bár mindketten elutasítják a komolyabb politikai elkötelezettséget, Vinnai Virágos Magyarország című előkészületben álló operettje kötelező darabnak ígérkezik a Katonában. S naivitása illetve az operett tipikus, tradicionális elemei mellett, két csárdáskirálynő között igyekeznek szép prózában elmesélni (Kovács Dániel rendezővel), hogy mi minden nem tud működni, s hogyan működhetne egy idealizált, kikent-kifent operettben. Hozzáteszi, természetesen teszik mindezt két hatalmas idézőjellel a színpad két oldalán; s óva int - még ha egyöntetűen jóvá is hagyják, hogy az ország jelenlegi közélete parodikus elemek kincsesbányája -: „Nem akartunk paródiát csinálni. Sem a műfajból, sem az ideológiából.”

Mindkét szerző ír a budapesti zsidó színháznak, a Gólemnek, emellett Visky Megöltem az anyámat című drámáját több helyütt játszák az USA-ban. Visky sem tartja magát egy kifejezetten politikus alkatnak, de nagyon fontosnak tartja, hogy számára a színház alapvető kérdés feltevése a jelen, az aktualitás körül forogjon. Ő ezt elsősorban az identitás kérdéseinek és problémáinak megvilágítása által keresi. A megöltem az anyámat pl. egy a 80’-as években egy román árvaházban felnőtt lány történetét meséli el, aki nem ismervén a szüleit, a családi gyökereit, nem is rendelkezik saját, személyes történetekkel. Felnőttként egy másik árvaházban ismerkedik meg egy fiatal lánnyal, akibe beleszeret, s akiről majd később kiderül, hogy valójában a testvére.

Arra az összeférhetetlenségre igyekszik reflektálni miszerint mi, többség, a saját normáink szerint teremtünk gyerek gyárakat, öregek gyárát, őrültek gyárát, s az arcátlanság intézményei mögül tesszük tönkre a többi embert.

A közönségre kitérve Vinnai megemlítette, hogy a magyar közönség nagyon udvarias, és akárhogy is tetszik, még mindig divat a vastaps, akármilyen az előadás. Vidáman emlékszik vissza egy esetre, mikor még a Krétakörrel játszották a Wojczeket Párizsban, ami egy nagyon durva, akár megosztó darab lehet, s az előadás végén, a taps alatt egy idősebb hölgy elégedetlenségének hangot adva rendületlenül és megfeszülten bemutatott a meghajoló társulatnak. Hasonló véleménynyilvánítást nehezen lehetne elképzelni Magyarországon.

Visky saját esetében nehézkes közönségviszonyról beszél, leszögezi, hogy első lépésként, a közönségének el kell fogadnia, hogy amit ő tud nyújtani, az nem egy könnyed színházcsinálás. Ellenben nem is sérti, ha előadásait nem bírják, s kimennek. Több határon-, tengerentúli levelezésben éli meg saját szerző-néző viszonyát.

Visky műveiben nem lineáris történeteket akar bemutatni, hanem az identitás különböző megéléseinek darabkáit érzékeltetni „Nem hiszem, hogy az ember egy lineáris lény. Soha nem találkoztam lineáris emberrel.” Saját megvallása szerint közönségre sincs igazából szükség a színházi alkotáshoz, csak a másik emberre. Hozzáteszi- „A színház, amit én csinálok, az érdekes, de teljesen reménytelen” – nevet.

Egyetértenek a meghívottak abban, hogy van baj, s a szélső jobb kódjai egyre legitimebben nyernek teret a hazai színjátszás életében. Nevezetesen említik a szélső jobboldal által „megkapott” Új Színházat. Ám Vinnai humorral legyint „ez csak egy új műfaj; az amatőr, fasiszta színház.”

_

Cette semaine le Théâtre de l’Odéon a acceuillie ses invités: András Vinnai, András Visky et László Krasznahorkai.

J’ai eu de la chance d’avoir pu participer à la rencontre à propos des textes de ’Dix Commendements’ de deux András (Vinnai, Visky). Ces textes ont été créés au concours proposé par le Théâtre National de Budapest et comme le nom le projette chaque drame s’agit de l’adaptation d’un commendement. Vinnai a eu Tu ne tueras point et Visky Tu ne voleras pas pour sujet. C’est ainsi qu’ils sont nés à côté des six autres pièces Deuxième partie d’on sait quoi et Porno.

On a discuté plus précisément de la création de ces drames et aussi plus globalement du processus de la création en général en Hongrie dans le salon néoclassique, raide; sous les regards guetteurs de Phèdre et Celemine.

La question s’est vite posée qu’en tant qu’auteur contemporain à quel point prennent-ils la responsabilité dans la situation actuelle du pays.

Bien que tous les deux refusent un engagement politique plus sérieux, Hongrie Enchantée, operette de Vinnai qui est en cours de préparation, s’annonce à être un spectacle obligatoire à Katona. Même en dépit de sa naïvité et à côté des éléments typiques et traditionnelles de l’operette; entre deux solos cabarèsques ils essayent de raconter en pur prose (avec Daniel Kovacs, metteur en scène) que tant de choses ne peuvent pas marcher, et comment elles pourrainet dans une operette idéalisée, sur son trente et un. Il ajoute qu’ils le font bien entendu avec deux énormes points de guillemet sur les deux côtés de la scène, et il dépose une réclamation – même s’ils sont tout à fait d’accord que la vie publique actuelle du pays est une mine d’or remplie par des éléments parodiques - : „Nous n’en avons pas voulu faire une parodie. Ni du genre, ni de l’idéologie.”

Tous les deux auteurs rédigent pour le théâtre juif de Budapest – Golem; en outre la pièce de Visky J’ai tué ma mère se joue aux nombreux endroits patrout aux États-Unis. Visky non plus ne se considère pas comme une figure explicitement politique, cependant il trouve très important que pour lui le questionnement de base de son théâtre se passe autour du présent et de l’actualité. Lui, il cherche au premier rang à travers de l’éclaircissement des questions et problématiques de l’identité. J’ai tué ma mère par exemple raconte l’histoire d’une fille qui a grandi dans une orphelinat roumaine pendant les années ’80, qui ne connaissant pas ses parents, n’ayant pas de racines familiales, ne possède non plus de propres histoires personnelles. Déjà adulte quand elle recnontre et tombe amoureuse avec une jeune fille dans une autre orphelinat, dont on découvre plus tard qu’elle est en vrai sa propre soeur.

Il essaye de refletter à l’incompabilité qui dit que nous, la majorité, nous produisons des industries à bébé, des industries aux vieux, des industries aux fous selon nos propres normes, et on ruine les autres gens du derrière de ces institutions sans visage.

Parlant du public, Vinnai mentionne que le public hongrois est très sage et on peut aimer ou pas, mais l’applaudissement jusqu’après la tombée du rideau de fer est toujours à la mode parlons de n’importe quel spectacle. Il se souvient gaiment à l’aventure de l’époque où ils jouaient Woyzeck à Paris avec la troupe Krétakör (sous la direction de Schilling), qui est un spectacle très dur, même diviseur; et à la fin de la représentation une dame plus âgée exprimant son mécontentement a inébranlablement et se mettant en quatre a montré son doigt du milieu envers la troupe lors leur salut. Une manifestation de son opinon vraisemblable est difficile à imaginer en Hongrie.

Visky dans son propre cas parle d’un rapport difficile avec le public, il affirme qu’en tant que premier pas son public doit accepter sa proposition selon laquelle le théâtre qu’il créé n’est pas léger. En revanche il ne se sent pas vexé non plus si on ne peut pas supporter ses pièces et le spectateur éventuellement sort. Il vit son propre rapport auteur-spectateur à travers des correspondances au-delà des frontières et d’outre-mer.

Visky ne souhaite pas de représenter des histoires linéaires dans ses créations, mais veut faire ressentir les options de vivre les différentes petites mosaïques de l’identité. „Je ne crois pas que l’homme soit un être humain linéaire. Je n’ai j’amais rencontré un homme linéaire.” Selon son propre crédo il dit qu’en fait on n’a même pas forcément besoin du public pour faire du théâtre, on a simplement besoin des autres. Il ajoute: „Le théâtre que je fais, il est intéressant, mais absolument sans espoir” – il rit.

Tous les deux des invités sont d’accord qu’il y a un problème et que les codes de l’extrême droite gagnent libre cours de façon de plus en plus légitime dans la vie théâtrale hongroise. Pour exemple ils mentionnent le cas du Théâtre Új „accaparé” par l’extrême droite. Néenmoins Vinnai a un geste de dédain et ajoute avec humour „il n’est qu’un nouveau genre sur la palette; le théâtre amateur fachiste.”

"- Ha jól raktam össze a nyilatkozatokból, a Szép napok-ra fotó alapján választott ki, és a próbákon sem nagyon voltál hajlandó megszólalni, és már aggódott, hogy meg fogod-e tudni csinálni a szerepet, és direkt az egyik legnehezebb jelenettel kezdte a forgatást, hogy kiderüljön, működni fogsz-e. Akkor kitőrt belőled egyszer csak a színésznő?


- Egyáltalán nem. Nem éreztem, hogy bármi változott volna. Életemben nem voltam se színházi előadásban, se filmben. Az volt az első élményem, hogy ott álltam egy zuhanyzóban tök meztelenül és velem szemben ott a stáb. Az első három percben konkrétan azt éreztem, hogy most nyíljon meg alattam a föld. De most. Letelt a három perc, és nem nyílt meg, akkor azt éreztem, hogy most már mindegy, jól van, akkor csináljuk.


- És akkor élvezni is kezdted valamennyire?


- Nem gondolsz erre. Csinálod és kész. Túlélés.


- Soha nem szoktad élvezni a játékot?


- Élvezem, de nem azért, mert jó szerepelni. Nem cél. Nem érdekel. Hanem mert valamit meg tudok ezáltal fogalmazni magamból, dolgokat, amik nekem fontosak, és nem tudnám máshogy elmondani."

Tóth Orsi

-        "  Si je vois bien, d’après tes déclarations, tu as été choisie pour De Beaux Jours (Szép napok) par des photos, et même lors des répétitions tu étais peine disposée à parler, il (Mundruczó) commençait donc à s’inquiéter si tu pouvais incirner le rôle, et a commencé expret par la plus dure scène pour qu’il s’évère si ça marche ou pas. Là, tout d’un coup l’actrice a jailli de toi?

-          Pas du tout. Je ne ressentais pas si quelque chose aurait été changé. Je n’avais jamais été dans ma vie dans un spectacle, ni dans un film. C’était ma toute première expérience; que j’étais debout dans les douches, toute nue, et en face de moi il y avait l’équipe de tournage. Pendant les trois premières minutes je ne souhaitais rien d’autre que la terre s’ouvre en dessous de moi. Mais tout de suite. Les trois minutes se sont passées, et elle ne s’est pas ouverte, et là j’ai éprouvé que c’était déjà tant pis, bon, alors faisons-le.

-          Et à ce moment-là tu as commencé à plus ou moins prendre du plaisir aussi?

-          Tu ne pense pas à ça. Tu le fais et c’est tout. La survie.

-          Tu ne prends jamais de plaisir du jeu?

-          J’en prends du plaisir, mais pas parce que se faire remarquer, c’est bien. Ce n’est pas de but. Ça ne m’intérèsse pas. Mais parce qu’à travers du jeu je suis capable de formuler quelque chose de moi, des choses qui n’ont pas d’importance, et que je ne pourrais pas formuler autrement.”


Orsi Toth

Being John Malkovich

" I am honored to have been asked by the International Theatre Institut ITI at UNESCO to give this greeting commemorating the 50th anniversary of World Theatre Day. I will address my brief remarks to my fellow theatre workers, peers and comrades.


"May your work will compelling and original. May it be profound, touching, contemplative, and unique. May it helps us to reflect on the question of what it means to be human, and may that reflection be blesed with heart, sincerity, candor, and grace. May you overcome adversity, censorship, poverty, and nihilism, as many of you will most certainly be obliged to do.


"May you blessed with the talent and rigor to teach us about the beating of the human heart in all its complexity, and the humility and curiosity to make it your life's work. And may the best of you - for it will only the best of you, and even the only in the rarest and briefest moments - succeed in framing that most basic of questions, "how do we live?". Godspeed."






- John Malkovich

Great expectations

What happens to a dream deferred?
Does it dry up
Like a raisin in the sun
Or fester like a sore -
And then run?
Does it stink like rotten meat
Or crust and sugar over -
Like a syrupy sweet?

Maybe it just sags
Like a heavy load.

Or does it explode?

L. Hughes

S egy pillanat, mely megszakad.
Egy sóhaj, mely óhaj,
A tenger horizontján vesztegel
Habzó tengerén, fehér fodros tajtékkal,
Hol fehér sirály kering
de csitt, egy szirén int!
Nézzük hát, mint gördíti Sziszüphosz izzó arany gömbünk
A látóhatáron.
S tovább.
Hónapokon
Éveken át.
Mindig csak előre.
Körbe-körbe.
Lévén
A végtelen nemes őre.
Se e pillanat, mely megszakad
Ott ragad
A szirén szemében örökre
A pillanat,
Hogy látta Sziszüphoszt
Már milliomnyi évvel előre

Sinter - a falu - 2009 június

Final Cut

http://videa.hu/videok/film-animacio/holgyeim-es-uraim-elozetes-final-cut-palfi-gyorgy-jIGs0PYDska2uh4Z

Milyen szerencse, hogy az anyagilag tengődő magyar filmipar ilyet is tud generálni. Pálfi György 3 év alatt, 450 klasszikusból vágta össze filmjét kockáról kockára, hogy abból saját, új történetet kreáljon. Kár, hogy a szerzői jogok miatt vetítése egyelőre bajos...

Quelle chance que l'industrie cinématographique hongroise financièrement végétative peut générer de telles choses également. Pendant un travail de 3 ans, utilisant 450 de classiques Pálfi a monté son film bordure par bordure pour arriver à raconter sa propre, nouvelle histoire. Dommage que pour l'instant il y a de petits problèmes autour de la projection à cause des droits d'auteur...

Az utolsó esély kabaréja - Kabaret de la dernière chance

Kellemes vacsorával egybekötött kabaré est a Bellevilloise-ban.  Az asztalok közepén oliva cserjék; mediterrán hangulat és izgatott készülődés lengi be az éttermet. Szépen-lassan megtelik az egész csehó. Helyi felszolgálók és a kabaré tüzes táncoslánykái keresztezik egymást egyre bőszebben az asztalok között. S az első elfogyasztott üveg jóféle vörös bor után, lám megjelennek az Utolsó esély kabaréjának házigazdái a porondon.

Chilében, egészen pontosan az Atacama sivatagban járunk, ahol a Halley üstökös elhaladása alkalmából tiszteletét teszi a Kabaréban a köztársaság elnöke. Mindenki pattanásig feszült, s a szebbik arcát szeretné mutatni ezen a különleges estén. Bár ahogy a név is sugallja, az utolsó esély kabaréjának lakói korántsem tökéletességre fejlesztett számaikról ismertek. Itt-ott egy hangot elüt a zongorista, az elázott ezredes rendszeres időközönként beleordít a műsorba, egy gomb lepattan a csillámló jelmezről, a bűvésztrükk sehogy sem akar sikerülni; a buzgó igyekvésben valahogy minden egy fokkal eltolódik. A szereplők és számok keserédes-börleszk színezetet nyernek. Valójában mintha egy Vonnegut regény megelevenedett karakterei rendeződnének zenés estébe és járnák az utolsó esély kabaréját előttünk. Teszik mindezt az erőskezű, ám szintén fura figura színpadmester, a bestiális eleganciájú José Aceitun vezénylete mellett. A kabaré rendszeresen fogadja közel- s távolról érkező kedves vendégeit, az előre megírt történet így folyamatosan, előadásról, előadásra formálódik, újul. Az egyik csúcs ezen az estén egy meghívott, Denis Lavant, megindító harmonika virtuóza volt. Egyszerű és magával ragadó, egy életre kelt zenedoboz, ami néhány percre messzire elrepít a párizsi napi verklitől és megforgatja a nézők szívecskéjét. Szintén remek pillanat volt, mikor a szigorú, ám melodramatikus alkatú háziasszony Môme Bijou a táncos lányok gyűrűjében dalra fakadt. Érzéki, mégis kimért, néha pedig vicces lágy, ugyanakkor olykor ügyetlen, groteszk mozdulatai miatt.. Szalonspicc és ledéren öltözött hölgyek kavarognak az éterben. Az utolsó esély kabaréja az Ecole du Jeu diákjainak és az ő amatőr partnereinek szép vállalkozása, egyáltalán nem amatőr végeredménnyel.  A vacsi és a bor finom volt. S a HÉV-en még mindig a keserédes kabaré utolsó refrénje cseng fülemben: van, aki nyitott szemmel álmodik, s van, ki csukott szemmel él…( Il y a ceux qui rêvent les yeux ouverts /Et ceux qui vivent les yeux fermés)

Soirée cabaret plaisante avec dîner sympa à la Bellevilloise. Au milieu des tables des arbustes d’olivier; ambiance méditerranéenne et préparation exaltée brandillent dans le restaurant. Au fur et à mesure le bouge entier se garnie. Des serveurs locaux et les fillettes fougeuses du cabaret se croisent avec de plus en plus de frénésie parmi des tables. A l’issue de la première bouteille de vin rouge de choix consommée les voilà les maîtres du Kabaret de la dernière chance qui entrent en lice.  

On est au Chili, plus exactement dans le désert Atacama, où à l’apropos du passage de la comète Halley le président de la République apporte ses hommages au Kabaret. Tout le monde est dans une ambiance hypertendue et aimerait présenter le plus joli côté de son visage à l’occasion de cette soirée spéciale. Bien que le nom suggère également, les habitants du Kabaret de la dernière chance ne sont pas réputés par leurs numéros perfectionnés et de loin. Par-ci par-là la pianiste frappe un faux son, le colonel soûl interromp systématiquement en geuelant dans le spectacle, un bouton qui se détache du costume brillant, et un numéro de prestidigigtaion n’arrive nullement à se réaliser; dans le zèle laborieux à la fin tout se décale d’un degrée. Les performeurs et les numéros atteignent un ton burlesque-doux-amer. Au fond c’est comme si les personnages d’un roman de Vonnegut se seraient animés pour ensuite s’organiser en soirée musicale et danser le Kabaret de la dernière chance devant nos yeux. Ils le font sous la direction du conférencier José Aceitun à poigne ayant une élégence bestiale. Le Kabaret acceuille régulièrement ses invités venant de loin ou de proche, l’histoire écrite d’avance se forme, se renouvelle ainsi continuellement de soirée en soirée. L’un des sommets ce soir était le virtuose d’accordéon émouvant d’un invité, Denis Lavant. Simple cependant entraînant, une boîte à musique réanimée qui lance à volée loin du métro-boulot-dodo parisien et fait tourner les ptits coeurs des pectateurs. Un moment splendide également quand la maîtresse Môme Bijou sévere  toutefois de charactère mélodramatique entonne un chant au milieu du cercle des danseuses. Sensuelle en même temps compassée des fois marrante à cause de ses mouvements doux pourtant maladroites et grotesques de temps en temps.  

Pointe de vin et des demoiselles habillées de façon dissolue tournoient dans l’éther. Le Kabaret de la dernière chance est une belle création des élèves de l’Ecole du Jeu et leurs partenaires amateurs, avec un résultat ne pas amateur du tout. Le dîner et le vin était bien. Et même dans le RER il y a le dernier refrain du cabaret doux-amer qui résonne dans mes oreilles:  Il y a ceux qui rêvent les yeux ouverts /Et ceux qui vivent les yeux fermés…

A pitbull cselekedetei - Les Actes de Pitbull

Luxus, hogy Párizsban nézhetem Nagy Zsoltot és Stefanovics Angélát játszani, azt hiszem. A Standard Idéal Fesztivál vendégjátékaként bűvölt a Kárpáti Péter vezette Titkos Társulat az MC93 színpadán. (Márton Dávid Jól hangolt zongora c. darabja is, úgy egyébként)

 „Az ősi legendák dühös prófétája – Nagy Zsolt- , sok ezer éves kóborlás után, ma reggel Budapestre érkezett. Leszállt a nemzetközi vonatról, kijött a Keletiből, bevetette magát a városba, ahogy pitbull a játszótérre – és ma este találkozik velünk... „

A mózesi prófécia után kezdődhet is a játék, a Pitbull érdekes évődés után bevezet bennünket, nézőket egy fásult pesti pár intim világába. Hopp, hirtelen ott ülünk egy nappaliban, két idegen ember kiábrándító valóságában, zavarba ejtően közel. Itt „tesz rendet” a Pitbull pörgős szövegekkel, nem köznapi módszerekkel, kemény szarkazmussal. A színészi játék közvetlen és bátor, hátborzongató ahogy a Pitbull belenéz a szemembe, s ugyanúgy én is visszanézhetek az ő szemébe, oda-vissza működik. Sírni tudnék a szabad akarat híján ide-oda hányódó, édes-rémes, naivan buta, ám számító nőcske láttán – Stefanovics Angéla; illetve az egész lepukkant erőtlenség ebben a szürke pesti lakásban nem az újdonság erejével hat, mert láttunk már ilyet, de tud újat mutatni. Újra és újra képes sokkolni, hogy emberek valóban figyelem, értelem, elhatározás nélkül élik túl az ócska hétköznapokat egymás mellé rakva. Zsuzsa –Lőrincz Zuszsa -  belépője vérprofi, a darab közepén a Pitbull faggatásának engedve, a közönség soraiból lép be a játéktérbe. Sokszor nem könnyű szétválasztani amúgy, hogy előre megírt jeleneteket vagy improvizációt látunk. Ami nem véletlen, mivel a mű a színészek improvizációiból összeállt, ám rögzített szöveg eredménye, amit Kárpáti Péterrel közösen állítottak színre. A párbeszédek fenemód életszerűek és energikusak, valóban olyan, mintha a darab előttünk születne. A kusza kapcsolatrendszerek, és szilánkos családi történteket nyomasztó kilátástalanságát a Pitbull vezette – szintén imprónak ható – finálé-tánc oldja fel. Nagy Zsolt, Boross Martin, s végül Stork Natasa belépésével építik fel Godard Bande a part-jának mókás táncjelenetét egy Riders on the Storm feldolgozásra.

Büszkeség, hogy végre egyszer nem Orbán Viktorról kell magyarázkodnom…Egy szomorú, ám ismert valóság kontúrja. Kemény honvágy. Szörnyülködés és röhögés. 

C’est du luxe que c’est sur Paris que je peux regarder jouer Zsolt Nagy et Angéla Stefánovics, je crois. La Troupe Secrète dirigée par Péter Kárpáti a charmé sur la scène du MC93 en tant que spectacle invité au Festival le Standard Idéal. (Le Clavier Bien Tempéré de Dávid Márton également, d’ailleurs.)

„A la suite de l’errance de plusiers milles d’année le prophète rageur des ancinnes légendes – Zsolt Nagy -  ce matin est arrivé à Budapest. Il a déscendu du train international, est sorti de la Gare de l’Est, s’est immergé dans la ville, comme le pitbull qui se lance à l’aire de jeu – et ce soir il nous rencontre…”

A l’issue de la prophétie mosaïque on n’a qu’à commencer le jeu, après un badinage intéressant le Pitbull nous invite vers l’intérieur du monde intime d’un couple blasé de Pest. Hopp, tout d’un coup on est assit dans un salon, dans la réalité de deux inconnus désabusés, d’une proximité embarrassante. C’est ici que le Pitbull „va mettre de l’ordre” à travers des paroles bien dynamiques , des méthodes inhabituelles, du sarcasme dur. Le jeu de l’acteur est droit et courageux, il donne froid dans le dos comment le Pitbull regarde dans mes yeux, et comment moi pareillement, de la même manière je peux regarder dans ses yeux, ça marche mutuellement. Voyant la femme qui est ballottée de droite et de gauche sans volonté libre, mignon-python, naïvement bête cependant intéressée – Angéla Stefanovics – je pourrais pleurer; et toute cette stagnation rebattue dans cet appartement gris de Pest ne surprend pas en tant que nouveauté, parce que l’on a déja vu de telles choses, mais ill est capable d’ offrir de nouveaux aspetcs. C’est un choque de nouveau et de nouveau comment des gens arrivent à survivre de vieux quotidiens sans attention, intelligence, résolution rangés côte à côte. L’entrée de Zuzsa – Zuszsa Lőrincz – est archi pro, au milieu du spectacle, elle cède au questionnement du Pitbull et entre sur scène  des rangs du public où elle était assit jusqu’à présent. D’ailleurs de nombreuses fois il est difficile de différencier s’il s’agit des scènes préalablement écrites ou on voit des improvisations. Cela n’est pas accidentel car l’oeuvre est le résultat d’un texte fixe mais qui a été écrit à partir des improvisations des comédiens.  Puis la mise en scène est un travail collectif entre Péter Kárpáti et la troupe. Les dialogues sont rudement vraisemblables et énergiques; il est vrai, on a l’impression si le spectacle se créerait devant nos yeux. Le manque angoissant de perspectives  des relations désordonnées et des histoires familiales comminutives est débloqué par la danse-finale – qui a aussi l’air d’un impro – dirigé par le Pitbull. Zsolt Nagy, Martin Boross et enfin Natasa Stork qui entre dernièrement, ils reconstituent la scène de danse drôle de Bande à Part de Godard accompagnée d’une reprise de Riders on The Storm.

Fierté qu’enfin une fois ce n’est pas l’apropos de Viktor Orban que je dois m’expliquer..Le contour d’une réalité triste mais bien connue. Mal de pays dur. Stupéfaction et éclat de rire.